A háziasítás

A ló háziasítása az i. e. 4. évezredben történhetett, s a háziló igen korán eljutott Elő-Ázsiába. Első kultúrtörténeti emlékei, képi ábrázolásai mindesetre az ottani neolitikus civilizációkból maradtak fenn (Zeuner, F. E. 1963; Matolcsi J. 1975: 179). A magyar „lovasélet ősisége” sokat vitatott kérdés. Minden jel arra mutat, hogy a háziló és a lovaglás az i. e. 2. évezred folyamán eljutott az ugor ősnéphez. Akkor már Skandináviába, a mai Finnország területére és az Ibériai-félszigetre is megérkezett a ló és a lótartás. Az ugor lovaskultúráról tanúskodik ló, nyereg, fék, ostor szavunk ugor kori származása, a másodfű, harmadfű (ló) korjelző kifejezésben tükröződő szemlélet, amely a voguloknál is él. Esetenként ehhez a szócsoporthoz sorolják a kengyel szótövét (a tárgy és neve későbbi) és a ’zabla’ jelentésű emlőt. Ez utóbbi jelentés kiveszett, miként a ’lóra ül, száll’ jelentésű ellik szavunk is, amely uráli örökségként ott lehetett már az ugor kori lovasterminológiában (Mészöly G. 1929; Hajdú P. 1953: 49–50; Hajdú P. 1962: 81–86; TESz I: 750).

Ugor elődeink lovas vadászok voltak, rájuk illett Hérodotosznak a jürka vadászról adott ismertetése: fára mászva lesben áll, készenlétben a lova – amelyet betanított oly módon, hogy hasára fekve rejtőzködjön – és a kutyája; ha a fáról meglátja a vadat, rányilazva és lóra szállva üldözi, a kutya pedig nyomon követi a vadat (Hajdú P. 1953: 50; Ligeti L. 1943: 53, 61). Az övön hordott „lovas” tegezt az obi-ugorok déli csoportjai napjainkig megőrizték, de az északi csoportok átvették szomszédaiktól a gyalogos vadászok vállon hordott, hosszú tegeztípusát (Vilkuna, K. 1950: 376–384). Az ugor ősnép bronzkori emlékeit az andronovói műveltség északi részén, a ligetes sztyeppei részlegben vélik megtalálni. Ott az i. e. 2. évezred közepétől fogva lovastemetkezések és csontból készült zabladarabok tanúsítják a lótartás létezését. Hasonló csont zablarudak ismeretesek a Volga–Káma vidékén az ananyinói műveltség idejéből. Ott a ló hasznosítása nem kevésbé volt sokoldalú (Fodor I. 1975: 98–103; Matolcsi J. 1982: 120).

Az előmagyar és az ősmagyar korban – mintegy 1500–1800 éven át – őseink biztosan lótartók voltak, s eközben tárgy- és szókészletük új elemekkel gazdagodott (mén, kengyel, nyűg, béklyó, gyeplő, kantár). Az új tárgyak és szavak egy részét őseink a szomszédos török és más népektől kölcsönözték, másik részét maguk alkották.

Európa a magyarságot mint harcos lovas népet ismerte meg. A honfoglaló magyarok harcmodora szorosan kapcsolódott keleti, pusztai hagyományaihoz. Népünknél {618.} is megszokott volt a lovas temetkezés, akárcsak más lovas népeknél. Honfoglaló magyar sírokból azonban – szemben az avarokkal – nem kerültek elő egész lócsontvázak, csupán az állat koponyája és lábcsontjai. Sok sírban csupán a lószerszámot helyezték el az elhunyt mellé, ugyanis a ló húsát elfogyasztották a halotti torban. Bölcs Leó bizánci császár „Taktika” című művében megírta az akkor még a Kárpátoktól keletre élő magyarokról, hogy hadrakelt seregüket nagy csapat ló követte, „részben táplálékul a tejivás végett, részint pedig a sokaság látásának keltése végett” (további analógiákkal idézi Jankovich M. 1967: 424). A ló sokoldalú gazdasági hasznosítása és a kultuszban, hitvilágban betöltött szerepe (lóáldozat, lovas temetkezés, totemős, táltoshit) folytán a honfoglalók legfontosabb háziállata volt. Részesedése a gazdaságban a teljes állatállományban ugyan nem érte el a szarvasmarháét, de a hadászatban és a szellemi kultúrában (folklórban) elfoglalt helye annál jelentősebb volt.

A modern oszteológiai vizsgálatok nem erősítették meg Hankó Béla azon feltevését, miszerint a magyarság Kelet-Európából magával hozta ősi háziállatait a Kárpát-medencébe. Egyetlen kivétel a ló lehetett. Tömegesen főként lovak érkeztek; jóval kisebb számban voltak a szekereket vonó ökrök és a lábon hajtott egyéb jószágok (Bökönyi S. 1961; Matolcsi J. 1975; Matolcsi J. 1982: 231; Györffy Gy. 1977: 405, 411).

A magyar háziló eredetét, származását sokáig vitatták. Az 1920–1930-as években elterjedt a házilovak két vad fajtájától, a mongóliai, belső-ázsiai takitól és a kelet-európai tarpántól való származtatás gondolata. Honfoglaló őseink lovai állítólag „kis és száraz fejű, tüzes szemű, száraz csánkú és acélos inú, átlagban csak 140 cm marmagasságú állatok voltak”. E feltevés szerint a kelet-európai vadlovat, a tarpánt fogták be és háziasították maguknak (Hankó B. 1935; Hankó B. 1940: 17–20). Más vélemény szerint a magyar lótenyésztéssel kapcsolatos műveltségi elemek (lóáldozat, lovas temetkezés, a ló fejése, a lótejből készült erjesztett ital fogyasztása, a csikó szopását akadályozó palókaforma, a ló nyergelése és fogatolásának kései megjelenése) nem a tarpán-, hanem a takitenyésztő műveltségi körrel hozhatók kapcsolatba (Gunda B. 1943b: 104). Az újabb kutatások bebizonyították, hogy a háziló valamennyi fajtája egyetlen vadlóra, az Equus przewalski Poljakoff 1881-re, azaz a mongol pusztákon megfigyelt és befogott takira vezethető vissza. (Összefoglalóan: Matolcsi J. 1975: 178–179, 183; Paládi-Kovács A. 1990; 1997c.) Ezzel az ősi magyar lófajta takitól való származtatása is végleg bebizonyosodott.

A magyar lóállomány azonban a középkorban sem volt teljesen egységes. Krónikáink hírt adnak arról, hogy a magyar fejedelmek és királyok – Árpádtól elkezdve – gyakran ajándékoztak felszerszámozott nemes lovakat külföldi uralkodóknak (László Gy. 1943: 168; Matolcsi J. 1982: 250). Egy 1308-ból származó krónika írja, hogy a magyarok lovai alacsonyak, erősek és gyorsak, az előkelők és nemesek lovai ellenben nagyok és szépek (Jankovich M. 1970: 257). A nemes lovak behozatala keletről, a krími tatár kánságból, a kaukázusi és turkesztáni ménesekből történt. Türkméniában, Baktriában és környezetében az ókor óta céltudatos szelekcióval tenyésztették ki a szép állású, nagy termetű lovakat. Nem csupán a vérvonalat vették tekintetbe, de a fajtán belüli színbeli egyezésre is ügyeltek. A nemes lovak fajtáinak, leszármazásának jelzésére a cserkeszek még a 18. százaban is égetett bélyegeket {619.} használtak (Harmatta J. 1946: 31–32; Jankovich M. 1970: 257–258; Tárkány Szücs E. 1965: 193).

Szent László 1077 körül megtiltotta a Nyugatra irányuló magyar szarvasmarha- és lókivitelt. Kálmán király 1100 körül megengedte a tehenek kivitelét, de megerősítette a vágómarha- és lókivitel tilalmát. A kiviteli tilalom századokon át fennállt. Zsigmond – különös kedvezményképpen – megengedte a pozsonyiaknak, hogy lovat adjanak el külföldre (Paládi-Kovács A. 1985: 136–137). Ugyanakkor számos bizonyítéka van annak, hogy a középkor századaiban, különösen az Anjou-korban Magyarország bővelkedett lovakban, s városaiban igen olcsón lehetett szép hátaslovakat venni. Matteo Villani és Bertrandon de la Broquiere mindezt hitelesen tanúsítja (Miskulin A. 1905: 73–74; Wenzel G. 1887: 324; Szamota I. 1891). A 15–16. században a lókivitel megélénkült, amit ellensúlyozott a keleti lóimport. A 18. század első felében aztán olyan nagy megrázkódtatás érte az ország megfogyatkozott lóállományát, ami elvezetett az állami támogatással megindult fajtaváltáshoz, s a régi lófajták fokozatos kipusztulásához.