Az igaz barát...

Az üres folyosó falai hangosan verték vissza egy lányrohanó léptei kopogását a márványpadlón. Szemeibe könnyek hada tolult, de Ő egyetlen kézmozdulattal megpróbálta kisöpörni őket. Még most sem tudta felfogni barátnője, kemény és határozott döntését.
"- Vége! Mi csak hárman vagyunk. Hagyj minket békén."
Nem értette mi történt azzal a két lánnyal, akit testvéreként szeretett. 2 éve voltak már barátnők, jóban és rosszban. De az utóbbi pár hónapban valami megváltozott. Eleinte négyen voltak,de ahogy a hónapok teletek Alicenek egyre jobban világosabbá vált Ő már nem tagja ennek a csapatnak. Most az addig legjobb barátainak hitt emberek magára hagyták, pontosan a  negyedik lány Carla miatt. Soha nem kedvelte Alice-t, mindig volt valami oka, hogy haragudjon rá.
Al - ahogy gyakran hívták - megpróbált rájönni vajon Carla miért nem kedveli, de semmi… konkrét magyarázatot soha sem adott. Átalában azt találta ki, hogy: " Elveszi tőle Danat és Palmat". Ami abszolút nem volt igaz, pont fordítva volt az egész. Carla folyamatosan elcsalta a két lányt Alice közeléből, mindig külön programokat szervezett, ahova a lány nem tudott elmenni.
Egy idő után már kezdett rosszul esni neki, hogy őt már sehova sem hívják. Amikor Ő hívta a lányokat valahova a válasz ennyi volt:
" - Ma nem érünk rá... ma Carlaval leszünk..."
S ez így ment hosszú napokig, hetekig. Mikor Alice rákérdezett, mi a bajuk vele Dana és Palma annyit mondott:
" - Te mindig velünk akarsz lenni… Nekünk szabadság kell"
Alicenek eszébe jutottak Nagynénje Monica szavai:
"- Ha azt mondják, hogy rajtuk lógsz az nem barátság… akkor nem tekintenek barátjuknak. A barátok mindig együtt vannak - legtöbbször. Hiába mondják azt, hogy szeretnek és a barátaid nem így van! A barátok soha nem mondanak egymásnak ilyet, hogy túl sokat lógsz rajtunk. "
Alice nagynénje, mindig arra biztatta a lányt, hagyja akkor ott őket… ne foglalkozzon velük, ha ilyenek, akkor nem érdemlik meg őt.
 Igaza volt… a barátok nem mondanak egymásnak ilyet. Nem tekintették Őt már barátjuknak, s ez fájt a lánynak. Nem értette mit rontott el… mit kellene tennie.
Ahogy elhagyta az iskola kapuit egyenesen a vonat állomásra rohant. Felszállt az első haza induló vonatára. Útközben újra és újra felidézte a pillanatot, ahogy oda hívják magukhoz a terembe és nevetnek… nem tudják, melyikük kezdjen bele, ekkor mégis erőt vesznek magukon és érzelemmentesen ennyit mondanak neki. Ő sokkolva bámulja a két lányt- hiszen Carla ilyenkor nincs itt… Ő sunyin a háttérbe húzódik. Carla megmondta legutóbbi féltékenységi produkciójánál.
" Én mindent megteszek… és ebből nem én kerülök ki vesztesen" - észben kellett volna tartania ezt  a fenyegetőzést.

Ahogy a vonat megállt az ismerős kis "falu' előtt-, amit ma már kisvárosnak is hívhatunk a népessége akkora. - Nem haza ment, hanem egyenest legjobb barátjához Sunrisehoz.
Ahogy leért az ismerős kis legelőre meglátta a 10 főből álló kis ménest, s közöttük kedvenc lovát Sunriset. A ló fejét felkapva oda ügetett a lányhoz, aki pedig megpróbált átmászni a kerítésen.
Táskáját földre dobta majd közelebb lépett a sárga kancához. Arcát Sunrise sörényébe fúrta és végül kitört belőle minden, mint egy felszakadó gát úgy ömlöttek belőle a könnyek.

- Annyira tudtam Sunrise! - zokogta keservesen. - Már akkor gondolhattam volna, amikor Dana először mondta, hogy túl sokat vagyok velük. Miért nem hallgattam Moincara? 
Csak annyit tudok Palmanak és Dananak kívánni jöjjenek rá milyen valójában Carla!

A ló mélyet sóhajtott, s állta a lány ölelését. Alice ezért is szerette ezt a kis fiatal kancát, mindig meghallgatta és vele volt minden egyes rossz napján. Amikor rossz kedve volt, akkor is Sunrisehoz jött le. A lovat csikó kora óta ismeri, a farmon nőtt fel ahova Alice is jár lovagolni, mindennek már 6 éve. A ló gyönyörű felnőtt lóvá érett, gyönyörű sárga színe csak úgy pompázott mindközül és fején egy gyönyörű szép hóka volt felismerhető. Még csikó korában szeretett bele a gyenge, akaratos kiscsikóba, akiből aztán a lovarda egy fontos lova lett. Jelenleg is csak Alice lovagolta, más nem igazán szerette Sunriset, megnyerő külseje egy igen csökönyös állatot rejt, de ha valakinek megnyílik, akkor rögtön leveszi  lábáról az illetőt.Alice elhajolva a lótól ránézett, majd halványan elmosolyodott.
- Olyan csodaszép lettél… fel sem fogom, hogy 6 éve ismerjük egymást... Mintha csak ma láttam volna meg azt a négy lábon botladozó csikót, aki először fedezte fel a nagyvilágot.

A ló kicsit hátrébb húzódott a lány pedig értetlenül nézett rá. Majd Sunrise orrát a lány arcának dörgölte.
- Te mindig is megértettél engem! - apró puszit nyomott a ló orrára, majd újra átölelte. - Nem tudom, mi lenne velem nélküled.. te vagy a legjobb barátom!

Újra átölelte kedvenc lova nyakát. Hosszú ideig álltak úgy, majd Alice ismét elhúzódott.

- Nem lovagolunk egyet? - kérdezte s megpróbált mosolyt erőltetni arcára, de kisírt szemei egyre jobban égtek.
Sunrise csak aprót nyihogott, majd együtt lementek a az istállóságokhoz. Alice átöltözött lovagló ruhájába és felszerszámozta Sunriset.  Csak egy kantárt tett rá, nyeregre nem volt szüksége legalábbis nem akart avval bajlódni, számtalanszor megülte már így Sun-t most sem lesz semmi baj.
Majd elindultak együtt, átvágtak a legnagyobb réten- ahol minden teljesen zöldbe borult, s a fű helyenként térdig máshol pedig derékig ért, - majd egy nagy folyóhoz értek, ahol megkeresték a legsekélyebb részt, hogy átkelhessenek, sikerült is találniuk egy olyan részt ami Sunrise-nak csak térdig ért, ott biztonságosan átjutottak a túlpartra. Felkutatták kedvenc titkos helyüket, egy nagy dombot ahonnan látni mindent. Alice leszállt a ló hátáról és körülnézett, látta: a lovardát, a kisvárost, a vonatállomást. De mégis minden olyan távoli volt. Jelenleg csak Ő és Sunrise voltak, senki más.

Abban a pillanatban rájött neki nem is kell más barát, hiszen itt van neki ez a csodálatos ló!